2024. január 28.

A „tökéletes gyerekkor” mítosza

A pszichológia egyik – ma már evidenciaként kezelt – alapvetése, hogy nagyon sok problémánk, elakadásunk, görcsünk, traumánk gyökere a gyerekkorunkban keresendő. Márpedig ha a mérleg egyik végén a gyerek ül, akkor kell lennie valakinek a másik végén is: ez általában a szülő (nevelő, nagyszülő, intézeti felnőtt… – kinek mi jutott).

Ebből pedig az következik, hogy amikor ezeknek az elakadásoknak a feldolgozását megkezdjük, akkor szükséges lesz szembenéznünk gyermekkorunk főszereplőivel, legyen az bárki. És itt kezdődik a kihívás.

Sok szempontból könnyebb akkor, ha a szülők egyértelműen rosszul tették a dolgukat, és a gyerek ezt rosszul élte meg. Ilyenkor a düh, megbántottság, sértettség, harag gyorsan a felszínre tud jönni és tudunk vele dolgozni.

A probléma ott van, amikor a gyerekkorunkat és a szüleinket idealizáljuk. Sokan azért nem mernek a terápiába belekezdeni, mert úgy érzik, hogy majd meg kell ítélniük anyát/apát, ami által lerombolódna a saját tökéletes gyerekkorukba vetett hitük.

Erre példaként álljon itt egy párbeszéd-részlet, ami az egyik oldáson hangzott el:

• Én: Elmondanád Anyukádnak, hogy mit érzel most?

• Kliens: Nem fogom Anyát kritizálni!

Érted, ugye? A tudatalatti szépen kimondta, amit ő nem szeretne: úgy érzi, ha az érzéseiről beszélne az Anyukájának, az az Anya kritizálása, megbántása lenne. Márpedig ez az ő családmintájában megengedhetetlen.

Amikor az a fixa ideánk, hogy a szüleink mindent tökéletesen csináltak, nekünk pedig fantasztikus, hiánytalan, nagybetűsen boldog gyermekkorunk volt, akkor sokkal nehezebb az elakadás gyökerének felismerése. Miért mondom, hogy a te gyerekkorod se lehetett tökéletes? Azért, mert olyan nem létezik. Egyáltalán. Nemcsak neked, senkinek. Mondjuk a tökéletesség se létezik önmagában, bármi legyen is a tárgya, de mihelyst többszereplős a játék (márpedig a gyereknevelés az), a dolog abszolút lehetetlenné válik. Az ok pedig az, hogy mások vagyunk: anyukád, apukád (nevelőd, nagyszülőd…), te, a tesó(i)d… mind mások vagytok. Az együttélés pedig alkalmazkodást kíván, mindenki részéről. A szülő is azt teszi, amire ő adott pillanatban a leginkább képes, és a gyerek is. Teljesen természetes, hogy ennek vannak konfliktusai, amit így vagy úgy old meg adott család. És az is természetes, hogy a gyerek ezeket a konfliktusokat, az azokra adott megoldási módszereket, a sérelmek kezelésének a módját, stb – mind magába építi. Ezek pedig felnőttként vagy szolgálják vagy szabotálják az életét.

Kis segítség a feloldáshoz

A gyermekkorunkkal, szüleinkkel kapcsolatos érzelmeink felismerése, feloldása alapvető – talán könnyebb lesz neked is, ha tudod, hogy az, hogy te valamit esetleg negatívnak éltél meg anno, nem feltétlen jelenti azt, hogy a szüleid valamit rosszul csináltak. Egyszerűen ez az együttélés természete, ezáltal fejlődtünk, alakultunk. Felismerni, elengedni, esetleg ha szükséges, megbocsátani pedig nem jelenti a szüleid felé való tiszteletlenségedet, engedetlenségedet. Annyit jelent csak, hogy találtál a múltadban olyan dolgokat, amik ma már téged nem szolgálnak, és ezeket feloldod.

Ha pedig a szüleid kapcsán ismered fel az ő hibáikat, esendőségüket, komplexusaikat, akkor tudd, hogy őket ezekkel együtt is tudod tisztelni, szeretni a jövőben is. Még őszintébben is, mint eddig, hiszen felismered és elismered, hogy ők is emberek. És mint olyan, esendők.